ProZ.com translation contests »
5th ProZ.com Translation Contest: "Travel" » English to Hungarian » Entry #3074

Source text in English

Translation #3074

All travel is now merely a means of moving a camera from place to place, all travellers are ruled by the all-powerful lens. Visitors old-fashioned enough to wish only to stand and look with their anachronistic eyes are shoved aside by the photographers, who take it for granted that while they do their ritual focusing, nothing else may move or cross their vision. Those peculiar souls without a camera must step aside for those more properly occupied, must wait while the rituals take place, and must bide their time while whole coaches stop and unleash upon the landscape the Instamatic God. And the populations of whole countries seeing themselves cannibalised, swallowed up, vacuumed into the black-ringed staring eye, wrench what they can from the cannibals. You want picture my house, my camel? You pay.

None of this would matter, perhaps, if anything worthwhile was being accomplished. If all the constant busyness and clicking produced, at its end, what had not existed before, images of beauty captured or truth told. But, sadly, this isn't so. The camera is simply graffiti made respectable.

The camera is the means by which we stamp ourselves on everything we see, under cover of recording the Wonders of the World already wonderfully
recorded by professionals and on sale at every corner bookshop and newsagent. But what use to show Aunt Maud, back home, postcards of the Tuscan landscape, since we are not in the picture to prove that we were there?

No stretch of rocks has verity unless I am within it. No monument exists
but for my wife, leaning against it. No temple is of interest without my face beside it, grinning. With my camera I appropriate everything beautiful, possess it, shrink it, domesticate it, and reproduce it on my blank sitting-room wall to prove to a selected audience of friends and family the one absolutely vital fact about these beauties: I saw them, I was there, I photographed them, and, ergo, they are.

from "Amateur Photography: the World as it isn't and our Fred" by Jill Tweedie in the Guardian
Manapság az utazás csak arról szól, hogyan cipeljük a fényképezőnket egyik helyről a másikra, miközben az utazókat a mindenható lencsék vezérlik. A fényképészek félrelökik azokat a régimódi kirándulókat, akik pusztán meg szeretnének állni, hogy korszerűtlen emberi szemeikkel csodálják meg a látnivalókat, mondván, hogy míg ők a szertartásos fókuszálásaikat végzik, az égvilágon semmi sem mozdulhat körülöttük, és főleg nem haladhat el látómezőjük előtt. A kamera nélkül érkező fura figuráknak félre kell állniuk, hogy megvárják, míg az odaillő elfoglaltságot végzők elvégezik a szertartásiakat, és ki kell várniuk a sorukat, míg teljes autóbusznyi tömegek érkeznek, és szabadjára engedik a környező tájon az automata isteneiket. És teljes országok lakossága látván, hogy a fekete gyűrűs bámuló szemek kannibál módra felfalják és kiürítik őket, megpróbálják a kannibálok szájából kirántani a maradékokat. A házamat vagy a tevémet akarod a képre tenni? Fizess!

Talán fenn sem akadnánk az ilyesmiken, ha valami érdemlegeset alkotnának velük. Ha a folytonos fontoskodással és fényképező csattogtatással a szépséget képbe öntve vagy az igazságot tolmácsolva, a végén olyan valamit hoznának létre, ami eddig még nem létezett. De a kamera nem több mint a tisztelet köntösébe bújtatott grafiti.

A fényképező az az eszköz, aminek a segítségével rápecsételhetjük magunkat mindenre, amit csak látunk, főként a már minden sarki boltban vagy újságárusnál kapható, hivatásos fényképészek által csodálatosan megörökített világcsodákra. De mi értelme van hazatérve a Mari néninek a toszkán tájakról képeslapokat mutogatni, ha mi magunk nem vagyunk rajt a képeslapon, igazolva, hogy ott jártunk?

Egyetlen sziklás vidék sem valódi, ha én nem vagyok rajt. Egyetlen műemlék sem létezik, ha a feleségem nem támaszkodik az oldalának. Egyetlen templom sem érdekes, ha nem látod mellette a vigyorgó képemet. A fényképezőm segít, hogy mindent, ami szép, azt kisajátítsam, birtokoljam, összezsugorítsam, megszelídítsem, és végül a felrakjam a nappalim üres falára, hogy a kisszámú baráti és családi nézőközönségemnek bebizonyítsam az egyetlen lényeges dolgot e szépségekről: én láttam őket, én ott voltam, én fényképeztem le őket, ergo, léteznek.

Részlet Jill Tweedie: „Amatőr fotózás: a Világ másik arca és Fred" című írásából, a Guardian folyóiratban.