Sima fehér kőpadlós szoba volt, magas támlájú, egyszerű, zöldrefestett székekkel; az árnyékban egy-két nehéz, fekete is meghúzódott. A fiókosszekrény alatt, vinnyogó kölykei rajával körülvéve, egy hatalmas, vörösbarna vadászkutya hevert; a többi zugokban is kutyák ólálkodtak.
A lakásban nem lett volna semmi különös, ha egy mesterkéletlen, északi földműves otthona lett volna, valami konok arckifejezésű férfié, akinek izmos végtagjai jól mutatnak bricseszben és lábszárvédővel. Ha jókor – vacsora után - keresi az ember, ezen a dombvidéken öt-hat mérföldes körzetben biztosan talál is ilyen egyént, amint karosszékében ül, korsó habzó sörrel maga előtt a kerek asztalon. Mr. H. azonban különös kontrasztban van lakhelyével és életmódjával. Cigányosan sötétbőrű, öltözéke és modora úriemberre vall - mármint olyan úriemberre, mint sok vidéki földbirtokos, aki talán meglehetősen hanyag, de mégsem tűnik elhanyagoltnak, mert egyenes tartású, és jóvágású, és aki elég mogorva. Lehet, hogy egyesek bizonyos fokú illetlen büszkeséggel gyanusítanák, de bennem rezonál valami, és azt mondja , hogy ilyesmiről szó sincs - ösztönösen tudom, hogy visszafogottsága abból ered, hogy idegenkedik minden látványos érzelemnyilvánítástól, és a kölcsönös jóindulat kimutatásától. Ha szeret, azt éppúgy titokban teszi, mint ha gyűlöl, és ha őt szeretik vagy gyűlölik, azt a tiszteletlenség egy fajtájának tekinti. De nem, ezzel túl messzire megyek, túlságosan nagyvonalúan ruházom fel Mr. H.-t a magam tulajdonságaival. Lehetséges, hogy Mr. H. egészen más okból rejti el a kezét, amikor olyasvalakivel találkozik, akiből ismerőse válhatna, mint amik engem sarkallnak. Hadd reméljem, hogy az én alkatom majdhogynem egyedi jelenség: drága anyám mondogatta, hogy nekem sosem lesz kényelmes otthonom, és épp a múlt nyáron bizonyítottam, hogy tökéletesen érdemtelen is vagyok rá.