Képzeld el, hogy enni szeretnél egy európai fővárosban, ahol nem beszéled az ország nyelvét. A pincér csak egy kicsit beszél angolul, de te – lesz, ami lesz – rendelsz valamit az étlapról, amit felismersz, majd megeszed és kifizeted. Most pedig azt képzeld el, hogy egy rosszul sikerült kirándulást követően egy amazóniai faluban kötsz ki étlen-szomjan. A helyiek képtelenek zöldágra vergődni veled. Ha csámcsogsz, akkor azt hiszik, hogy ez a te primitív nyelved. Ha megadóan felemeled a kezedet, azt hiszik, támadni akarsz.

A közös kontextus nélküli kommunikáció nehéz ügy. A radioaktív helyeket például több tízezer évig érintetlenül kell hagyni, és az illetékes ügynökségek azzal küszködnek, hogy milyen, a nukleáris hulladékra figyelmeztető jelzéseket találjanak ki, hiszen már a csupán 1000 évvel ezelőtt beszélt angol is érthetetlen a mai angolt beszélők többsége számára. Az illetékes bizottságok előálltak mindenféle ötlettel, a toronymagas betontüskéktől kezdve Edvard Munch Sikolyán keresztül a genetikailag módosított, bekékülő növényekig, de egyik sem garantáltan „jövőálló”.

Néhányan azok közül, akik a hulladéklerakókra figyelmeztető üzeneteken dolgoztak, egy még nagyobb kihívásban is részt vesznek, nevezetesen, hogy miként kommunikáljunk a földönkívüliekkel. Ez a témája a Wired újságírója, Daniel Oberhaus „Földönkívüli nyelvek” című, új könyvének.

Semmit nem tudunk arról, hogy a földönkívüliek milyen módon fogadják be az információkat. Az a két tábla, amelyeket a 70-es évek elején a Pioneer10 és 11 űrhajókkal küldtek fel az űrbe, meztelen emberi lényeket ábrázol, és egy hozzávetőleges térképet a Föld megtalálásához. Egyszerű dolgok, de még ezek is feltételezik azt, hogy az idegenek képesek látni. Mivel egy ilyen tárgy megtalálásának elenyésző az esélye, valószínűbb, hogy inkább a Földről sugárzott, fénysebességgel haladó rádiójelek teremthetnek kontaktust. Ahogy azonban a földi rádiókat a megfelelő frekvenciára kell hangolni, úgy a csillagközit is. Különben hogyan botlanának bele az idegenek a megfelelőbe? A Pioneer-tábla a hidrogénatom sematikus ábrájával nyújt ehhez némi segítséget, amelynek a mágneses polaritása rendszeres időközönként, 1420 MHz-es rezgésszámmal eltolódik. Mivel a hidrogén a leggyakrabban előforduló elem az univerzumban, abban bíznak, hogy ez a vázlat egyfajta telefonszámként működhet.

Képzelje el, hogy beül egy étterembe egy olyan európai ország fővárosában, amelynek nem beszéli a nyelvét. A pincér alig tud angolul, de Ön mindent bevet a cél érdekében, és sikerül az étlapon beazonosítania egy fogást, amelyet megrendel, elfogyaszt, majd kifizet. Most képzelje el ehelyett azt, hogy túrázni megy, de eltéved, és az éhhalál küszöbén egy amazóniai faluban köt ki. A helyiek pedig egyszerűen nem értik, hogy mit akar. Amikor olyan hangokat ad ki, mintha rágna, félreértik, és azt gondolják, hogy valamilyen primitív nyelven beszél. Amikor a keze felemelésével jelzi, hogy megadja magát, azt hiszik, hogy támadni készül.

Közös kontextus hiányában nehéz párbeszédet folytatni. Íme, egy példa: gondoskodni kell arról, hogy a radioaktív hulladékok lerakóhelyeit több tízezer évig ne bolygassák meg. Tekintve azonban, hogy a modern beszélők többsége számára már az 1000 évvel ezelőtti angol nyelv is érthetetlen, az atomenergia-ügynökségeknek komoly fejtörést okoz, hogy milyen figyelmeztetéssel lássák el a nukleáris hulladékot. Az ezzel foglalkozó bizottságok a legkülönbözőbb ötletekkel álltak elő, a magasba nyúló betontüskéktől kezdve Edvard Munch „Sikoly”-áig és olyan genetikailag módosított növényekig, amelyek kékre színeződve figyelmeztetnek a veszélyre. Egyik esetben sem lehetünk biztosak abban, hogy kiállja az idők próbáját.

Néhányan azok közül, akik a hulladéklerakóknál használandó üzenetekkel foglalkoztak, megpróbáltak választ találni egy még fogósabb kérdésre is: arra, hogy hogyan lehet kommunikálni a földön kívüli létformákkal. Ez a témája a nemrég megjelent „Extraterrestrial Languages” (Földön kívüli nyelvek) című könyvnek, amelyet a Wired egyik újságírója, Daniel Oberhaus írt.

Semmit sem tudunk arról, hogy a földönkívüliek hogyan fogadják be az információt. Az 1970-es évek elején a Pioneer-10 és a Pioneer-11 űrszondával felküldtek egy-egy táblát is, amelyeken meztelen emberi lények láthatók, valamint egy elnagyolt térkép a Föld elhelyezkedéséről – kezdetleges megoldás, de még ez is feltételez annyit, hogy a földönkívüliek látnak. Mivel végtelenül csekély a valószínűsége annak, hogy meg lehessen találni egy ilyen űrszondát, a Földről leadott, fénysebességgel terjedő rádiójelekkel nagyobb az esély a kapcsolatteremtésre. Ahogyan azonban a földi rádiót is be kell állítani a megfelelő frekvenciára, ez annak csillagközi változatánál sincs másképp. De hogyan bukkannak rá a földönkívüliek a helyes frekvenciára? Ehhez a Pioneer-tábla nyújt segítséget egy sematikusan ábrázolt hidrogénatommal, amelynek mágneses polaritása rendszeres időközönként, 1420 MHz frekvenciával felcserélődik. Mivel a hidrogén az az elem, amely a legnagyobb mennyiségben fordul elő a világegyetemben, a remények szerint ez az ábra egyfajta telefonszámként szolgálhat.

Képzeljük el, hogy ebédelünk egy európai fővárosban, ahol nem értjük a helyi nyelvet. A pincér csak egy kicsit tud angolul, de kézzel-lábbal mutogatva sikerül rendelnünk valamit, amit az étlapon felismerünk, aztán megesszük, kifizetjük. Most pedig gondoljunk bele abba, hogy egy balul sikerült túrázás után, farkaséhesen, egy faluban találjuk magunkat, Amazóniában. Az ottaniaknak fogalmuk sincs, mifélék vagyunk. Amikor rágás hangját imitáljuk, azt egy kezdetleges nyelvnek vélik. Amikor feltesszük a kezünket, hogy jelezzük, megadjuk magunkat, azt hiszik, hogy támadást indítunk.

Kommunikálni nehéz kölcsönösen ismert kontextus nélkül. Például a radioaktív helyszíneket több tízezer évig érintetlenül kell hagyni, így, mivel már a csupán 1000 évvel ezelőtti angol is érthetetlen a modern beszélő számára, a hatóságok komoly küzdelmet folytatnak azért, hogy a nukleáris hulladékot megfelelő figyelmeztetésekkel lássák el. Az ezért felelős bizottságok már mindenfélével előálltak az ágaskodó betontüskéktől Edvard Munch „A sikoly” című festményéig, vagy genetikailag módosított növényekig, amelyek a veszélyt jelezvén kékre változnak. Semmi sem garantáltan jövőálló.

Néhányan azok közül, akik ezeken a hulladéktelepekre kihelyezendő veszélyjelzéseken dolgoztak, részt vettek egy még nagyobb kihívást jelentő feladatban is: a földönkívüli életformákkal való kommunikációban. Ez a témája a Wired újságírója, Daniel Oberhaus „Földönkívüli nyelvek” című új könyvének.

Semmit nem tudunk arról, hogy a földönkívüliek hogyan fogadják be az információt. Egy pár tábla, amelyeket a hetvenes évek elején a Pioneer 10 és 11 űrszondákkal küldtek ki a világűrbe, meztelen emberi lényeket ábrázolt, illetve egy elnagyolt térképet, amely alapján megtalálható a Föld – a legelemibb dolgok, de még ez is azt feltételezi, hogy az idegenek látnak. Mivel az ilyen tárgyaknak csak végtelenül kis esélye van arra, hogy rájuk találjanak, a Földről sugárzott rádióadásokkal, amelyek fénysebességgel haladnak az űrben, nagyobb valószínűséggel létesíthető kapcsolat. Ám ahogy a földi rádiót be kell állítani a megfelelő frekvenciára, ugyanez érvényes a csillagközire is. Hogyan találhatnának rá éppen arra az idegenek? A Pioneer táblája ehhez is ad egy tippet a hidrogénatom sematikus ábrájával, amelynek a mágneses polaritása rendszeres időközönként váltakozik, 1420 MHz-es frekvencián. Mivel a hidrogén a leggyakoribb elem az univerzumban, megvan a remény arra, hogy ez a rajz egyfajta telefonszámként szolgálhat.

Képzelje el, hogy egy olyan külföldi fővárosban ebédel, amelynek a nyelvét nem ismeri! A pincérrel csak ímmel-ámmal beszélnek közös nyelvet, de azért valahogy sikerül tőlük rendelni egy beazonosítható fogást, amit elfogyaszt és kifizet. Most pedig képzelje el azt, hogy egy kirándulás során eltéved, és korgó gyomorral egy amazóniai faluban találja magát! Az ottaniak nem tudják, hová tegyék. A szájával evést mímel, mire ők azt hiszik, hogy kezdetleges a nyelve. Lemondást illusztrálandóan felemeli a kezét, mire ők azt hiszik, hogy támadásba lendül.

Közös kontextus nélkül nehéz kommunikálni. Vegyük példának okáért a radioaktívhulladék-tárolókat, amiket háborítatlanul kell hagyni több 10 000 évig… Figyelembe véve, hogy a ma angolul (vagy akár magyarul – a ford.) beszélők többsége a nyelvnek már az 1000 évvel ezelőtti állapotát sem érti, a sugárzó hulladékra figyelmeztető jelzések létrehozásával bizony megszenvedtek az alkotók. A felelős bizottságok mindenfélét kitaláltak a toronymagas betonkaróktól kezdve az Edvard Munch-féle Sikolyon keresztül a génmódosítással riasztó kékbe boruló növényzettel bezárólag. A jövő próbáját semelyik sem állja ki garantáltan.

Azok közül, akik a hulladéklerakós jelzéseken dolgoztak, többen résztvevői lettek egy még ennél is nagyobb próbatételnek, amelynek célja: kommunikáció a földönkívüliekkel. Ez utóbbiról szól az Extraterrestrial Languages című új könyv, melynek szerzője Daniel Oberhaus, a Wired újságírója.

Semmit nem tudunk arról, hogy hogyan vehetnek fel információt a földönkívüliek. Az 1970-es évek elején kiküldött Pioneer–10 és Pioneer–11 űreszközön is van egy fedetlen testű embereket és egy bolygónkhoz vezető, lényegre törő térképet megjelenítő tábla – de még ez a nyers dolog is azt feltételezi, hogy az idegen lények látnak. Mivel szinte kizárt, hogy egy ilyen űreszközre ráakadnak, ezért a Földről fénysebességgel sugárzott rádióadások nagyobb eséllyel teremtenek velük kapcsolatot. De ahogy egy földi rádiót a megfelelő frekvenciára kell hangolni, ugyanúgy egy csillagközit is. Hogyan hibázhatnak rá az idegenek a kívánt frekvenciára? A Pioneer-tábla segítséget ad egy egyszerű ábra formájában, mely egy hidrogénatomot szemléltet; az atom mágneses polaritása rendszeres időközönként átfordul, 1420 MHz-es frekvenciával. Mivel a hidrogén a világegyetem leggyakoribb eleme, ezért remélhető, hogy az ábra majd működhetne egyfajta telefonszámként.

Képzeld el, hogy egy olyan európai fővárosban vacsorázol, ahol nem ismered a helyiek nyelvét. A pincér alig tud egy kicsit angolul, de kézzel-lábbal magyarázva végül sikerül rendelned valami olyat az étlapról, amit felismersz, sikerül elfogyasztanod és kifizetned. Most pedig azt képzeld el, hogy egy balul sikerült túrázás végén, az éhségtől félholtan egy amazonaszi faluba vetődsz. Az ott lakó embereknek fogalmuk sincs, hogy miféle szerzet vagy. Az evést utánzó hangokat adsz ki, melyeket ők az általad beszélt primitív nyelvnek vélnek. Amikor pedig a megadás jeleként felemeled a kezed, azt hiszik, hogy megtámadod őket.

Közös kontextus nélkül kommunikálni nehéz. A radioaktív területeket például több tízezer évig tilos megbolygatni. Tekintettel arra, hogy az ezelőtt 1000 évvel beszélt angol nyelv a mai angol nyelvet beszélők számára már érthetetlen lenne, a hivatalosságoknak nem kis fejtörést okozott a nukleáris hulladékkal kapcsolatos figyelmeztetéseket létrehozni. Az ebben illetékes bizottságok mindenféle ötlettel előálltak már, hatalmas betonhegyek ráépítésétől kezdve, Edvard Munch „A sikoly” című festményén át, egészen a vészjóslóan kék színre váltó génmódosított növényekig, ám időtálló volta ezek egyikének sem szavatolt.

Néhányan ugyanazok közül, akik a hulladéktelepek üzenetein dolgoztak, egy még nagyobb feladat megoldásában, a földönkívüli élettel történő kommunikáció kidolgozásában is részt vettek. Erről szól Daniel Oberhaus, a Wired című amerikai folyóirat egyik újságírójának új könyve, melynek címe: „Extraterrestrial Languages” [Földönkívüli nyelvek].

Semmit sem tudunk arról, hogy a földönkívüliek vajon miképpen fogadnak be információt. Az 1970-es évek elején kilőtt két űrszondával, a Pioneer 10-zel és 11-gyel, két alumíniumlapot küldtek az űrbe, rajtuk meztelen emberalakokkal és a Föld megtalálását segítő hozzávetőleges térképpel – igazán kezdetleges módszer, de még ez is arra alapoz, hogy az idegenek egyáltalán látnak. Mivel annak az esélye, hogy egy ilyen űrszondára rátaláljanak a földönkívüliek minimális, a Földről közvetített fénysebességgel haladó rádióadások valószínűséggel alkalmasabbak a kapcsolatteremtésre. Ám éppen úgy, ahogy egy földi rádiót, a csillagközit is a megfelelő frekvenciára kell hangolni. Hogy fognak az idegenek pont erre a frekvenciára rátalálni? A Pioneer alumíniumlapja a helyes hullámhosszra a hidrogénatom sematikus ábrájával utal, melynek mágneses polaritása szabályos időközönként 1420 MHz frekvenciával oszcillál. Lévén hogy a hidrogén az univerzum leggyakrabban előforduló kémiai eleme, reményeink szerint ez a vázlat egyfajta telefonszámként szolgálhat.