A padló sima, fehér kőből volt; a székeket, e magas háttámlájú, primitív építményeket zöldre festették, bár az árnyékban egy-két nehéz fekete is meglapult. A pohárszék alatti boltívben óriási, májszínű vizsla szuka pihent, körülötte vinnyogó kölyökkutyák raja; és más zugokban is kutyák ólálkodtak kísértetként.

A helyiség és a bútorok nem lettek volna különösek, ha tulajdonosuk egy egyszerű, észak-angliai farmer lett volna, makacs arckifejezéssel, és izmos lábakkal, amelyeket térdnadrág és kamásli emel ki. Ilyen egyén – karosszékében ül, az előtte álló kerek asztalon egy korsó sör habzik – e dombok között bármely öt-hat mérföldes körzetben található, ha a megfelelő időben, ebéd után tesz látogatást az ember. De Mr. H. különös ellentétben áll lakóhelyével és életstílusával. Külsőre sötétbőrű cigány, ám ruházata és modora egy úriemberé. Legalábbis van annyira úriember, mint sok vidéki földbirtokos: talán kissé lompos, de hanyagsága ellenére kellemes megjelenésű, mivel tartása egyenes, elegáns; ugyanakkor meglehetősen mogorva. Elképzelhető, hogy egyesek bizonyos fokú modortalan büszkeséget gyanítanak emögött; bennem azonban az együttérzés húrját pendíti meg, amely azt mondja, hogy ilyesmiről nincs szó: ösztönösen tudom, hogy visszafogottságának forrása az érzelmekkel való hivalkodástól, a kölcsönös szívélyesség megnyilvánulásaitól való idegenkedés. Ő titokban szeret és gyűlöl, és egyfajta szemtelenségnek tartja, hogy viszontszeressék vagy -gyűlöljék. De nem, nagyon előreszaladtam: saját tulajdonságaimból osztok neki bőkezűen. Lehet, hogy Mr. H-nak egészen más indokai vannak arra, hogy ne nyújtsa köszöntésre a kezét egy majdani ismerőssel való találkozáskor, mint nekem. Hadd reméljem, hogy az én vérmérsékletem majdhogynem egyedi: drága anyám mindig azt mondta, hogy soha nem lesz kényelmes otthonom, és éppen az elmúlt nyáron bizonyítottam be, hogy tökéletesen méltatlan vagyok rá.

Sima fehér kőpadlós szoba volt, magas támlájú, egyszerű, zöldrefestett székekkel; az árnyékban egy-két nehéz, fekete is meghúzódott. A fiókosszekrény alatt, vinnyogó kölykei rajával körülvéve, egy hatalmas, vörösbarna vadászkutya hevert; a többi zugokban is kutyák ólálkodtak.
A lakásban nem lett volna semmi különös, ha egy mesterkéletlen, északi földműves otthona lett volna, valami konok arckifejezésű férfié, akinek izmos végtagjai jól mutatnak bricseszben és lábszárvédővel. Ha jókor – vacsora után - keresi az ember, ezen a dombvidéken öt-hat mérföldes körzetben biztosan talál is ilyen egyént, amint karosszékében ül, korsó habzó sörrel maga előtt a kerek asztalon. Mr. H. azonban különös kontrasztban van lakhelyével és életmódjával. Cigányosan sötétbőrű, öltözéke és modora úriemberre vall - mármint olyan úriemberre, mint sok vidéki földbirtokos, aki talán meglehetősen hanyag, de mégsem tűnik elhanyagoltnak, mert egyenes tartású, és jóvágású, és aki elég mogorva. Lehet, hogy egyesek bizonyos fokú illetlen büszkeséggel gyanusítanák, de bennem rezonál valami, és azt mondja , hogy ilyesmiről szó sincs - ösztönösen tudom, hogy visszafogottsága abból ered, hogy idegenkedik minden látványos érzelemnyilvánítástól, és a kölcsönös jóindulat kimutatásától. Ha szeret, azt éppúgy titokban teszi, mint ha gyűlöl, és ha őt szeretik vagy gyűlölik, azt a tiszteletlenség egy fajtájának tekinti. De nem, ezzel túl messzire megyek, túlságosan nagyvonalúan ruházom fel Mr. H.-t a magam tulajdonságaival. Lehetséges, hogy Mr. H. egészen más okból rejti el a kezét, amikor olyasvalakivel találkozik, akiből ismerőse válhatna, mint amik engem sarkallnak. Hadd reméljem, hogy az én alkatom majdhogynem egyedi jelenség: drága anyám mondogatta, hogy nekem sosem lesz kényelmes otthonom, és épp a múlt nyáron bizonyítottam, hogy tökéletesen érdemtelen is vagyok rá.

Sima, fehér kőpadló, magas támlájú, egyszerű szerkezetű, zöldre festett székek, egy-két súlyos, fekete darab megbújt a homályban. A tálalóasztal íve alatt hatalmas, májszínű szuka vizsla hevert, vinnyogó kölyökkutyák csapatától körülvéve; más rejtekekben más kutyák tanyáztak.
A lakás és a bútor kicsit sem lett volna rendkívüli, ha tulajdonosa otthonülő, konok tekintetű, izmos végtagjait előnyösen megmutató térdnadrágot és kamásnit viselő északi gazda lett volna. Ilyen alakot bárhol találunk öt-hat mérföldes körzetben itt a hegyekben - karosszékében üldögél, előtte kerek asztalon korsóban áll a habzó világos sör – ha épp jókor érkezünk, vacsora után. De Mr. H. furcsán elüt hajlékától és életmódjától. Külsőre sötét bőrű cigány, öltözete és modora úriemberre vall – vagyis épp annyira úriember, mint megannyi vidéki földesúr: meglehetősen rendetlennek mondható, mégsem tűnik úgy, hogy ne lenne helyénvaló a hanyagsága, mert egyenes termetű, elegáns ember; és meglehetősen mogorva is. Egyesek azt gyaníthatnák, hogy némi modortalan gőg van benne, velem azonban valami rokon érzület azt mondatja, hogy ilyesmiről szó sincs. Ösztönösen tudom, hogy tartózkodása az érzések mutogatásától és a szívélyesség kölcsönös kinyilvánításától való iszonyodásából fakad. Szeretetét és gyűlöletét egyformán rejtve tartja, és egyfajta szemtelenségként értékeli, ha viszontszeretik vagy gyűlölik. De nem, túlságosan előreszaladtam. Túl szabadon ruházom fel őt saját tulajdonságaimmal. Könnyen lehet, hogy Mr. H-nek az enyémtől egészen eltérő oka van arra, hogy háta mögé rejtse a kezét, ha leendő ismerőssel találkozik. Hadd reméljem, hogy az én alkatom kissé sajátos. Drága édesanyám mondta mindig, hogy sosem lesz nekem igazi otthonom, és épp a múlt nyáron bizonyultam tökéletesen érdemtelennek arra, hogy szert tegyek egyre.