Az utazás célja ma már csupán a fényképezőgép ide-oda fuvarozása: az utazókat kivétel nélkül a Mindenható Objektív vezérli. Azokat a dinoszauruszokat, akik saját idejétmúlt szemükkel szeretnek nézelődni, félresöprik Kodak isten bárányai, akik számára magától értetődő, hogy egyetlen moccanás sem zavarhatja meg a fókuszálás rítusát, a látómező békéjét. A fényképezőgépet nélkülöző szegény páráknak félre kell állniuk, utat kell engedniük az Alkalomhoz Illően Felszerelkezetteknek, és ki kell várniuk a szertartás végét, melyben több busznyi felkent a Lencsék Urának ajánlja a tájat. A fekete cvikkeres Mindenlátó Szem által beszippantott, felfalt, képbe zárt országok apraja-nagyja cserébe ott nyúlja le a Képbe Zárókat, ahol éri. Akarsz fénykép az én házamat, tevémet? Baksis!

Mindez persze mit sem számítana, ha valami említésre méltót sikerülne alkotni. Ha a folyamatos sürgés-forgás-kattintgatás végül olyasvalamit teremtene, ami addig nem létezett: keretbe foglalt szépséget vagy kimondott igazságot. Sajnos azonban erről szó sincs. A fényképezőgép csupán a graffiti szalonképes változata.

A fényképezőgép arra szolgál, hogy mindenre rásüssük saját létünk bélyegét azzal az ürüggyel, hogy a Világ Csodáit örökítjük meg; oda se neki, hogy ezt a profik már megtették előttünk, és pazar felvételeik bármelyik sarki újságosnál vagy könyvesboltban kaphatók. Ugyan, mire menne bárki is azzal, hogy képeslapokat mutogat otthon Gizi néninek Toszkána lankáiról, ha egyszer nincs rajta ő maga a képen, bizonyítandó, hogy tényleg járt ott?

Egyetlen szirt sem valóságos, amíg ott nem feszítek rajta. Egyetlen műemlék sem létezik, amíg nem dől neki az asszony. Egyetlen szentély sem méltó a figyelemre, ha nem díszeleg ott a sarokban a vigyori képem. A fényképezőgépemmel mindent, ami szép, magamévá teszek, hogy birtokoljam, lekicsinyítsem, megszelídítsem, aztán papírra nyomjam, és kitegyem nappalim sivár falára, hogy bebizonyíthassam a kiválasztottak szűk körének, barátaimnak és családomnak, az egyetlen abszolút létfontosságú tényt ezekről a gyönyörűségekről: azt, hogy láttam őket, ott voltam, lefényképeztem őket – tehát: vannak.

Jill Tweedie-nek a Guardianban megjelent írásából (Amatőr fényképészet: a világ úgy, ahogy nincs, avagy az objektív valósága)

Manapság az utazás egésze csupán arról szól, hogy a fényképezőgépünket egyik helyről a másikra hurcoljuk; az utazók a mindenható lencse uralma alatt élnek. A fotósok, akik biztosra veszik, hogy a képélesség beállításának rituáléja közben senki és semmi nem zavarhatja meg a látványt, eltapossák azokat a turistákat, akik elég maradi módon csak álldogálni szeretnének, és saját elavult szemükkel mustrálják a látnivalókat. E fényképezőgép nélküli furcsa szerzetek kénytelenek félreállni a helyesebb elfoglaltságot űző emberek elől, megvárni, míg a szertartás véget ér, és eljöhet az ő idejük, miközben egész turistabuszok engedik szabadjára a környéken a kattintgatás istenségét. És a fekete monoklis gülüszem által felfalt, elnyelt, beszippantott helyi lakosság mindent kiprésel a kannibálokból, amit csak lehetséges. Ákársz fotó enyim ház, enyim teve? Ákkor fízet.

Mindez talán nem lenne baj akkor, ha bármilyen épkézláb eredménnyel járna. Ha a folytonos lázas kattogtatás végül olyasvalamit hozna létre, ami korábban nem létezett; a megragadott szépség vagy az elmesélt igazság képeit. Sajnos azonban nem ez a helyzet. A fényképek csak a falfirkák szintjén elfogadhatóak.

A fényképezőgép az az eszköz, amellyel a világ csodáinak megörökítése ürügyén bevéshetjük magunkat mindenhová, ahol jártunk. Igaz, ezeket a csodákat profi fotósok már csodálatosan megörökítették, és a képeket minden sarki könyvesboltban és trafikosbódéban meg lehet venni. De hogy nézne ki, ha hazaérve képeslapokat mutogatnánk Manci néninek a toszkán vidékről, és mi nem lennénk rajta a képen annak bizonyítékaként, hogy ott jártunk?

Egyetlen sziklafal sem lehet valódi, ha nem állok előtte. Csak az a műemlék létezik, amelynek a nejem nekitámaszkodik. Csak az a templom érdekes, amely mellett ott látható a vigyorgó ábrázatom. A masinám segítségével minden szépet magamévá tehetek, birtokolhatok, összezsugoríthatok, megszelídíthetek, és reprodukálhatok a nappali sivár falán, ezzel bizonyítva a barátokból és rokonokból álló válogatott közönségnek a szépséges látnivalóval kapcsolatos egyetlen és legfontosabb tudnivalót: azt, hogy én láttam, én ott voltam, én lefényképeztem, tehát létezik.

Részlet Jill Tweedie „Amatőr fényképészet: a világ és Fred, aki előtte van” című írásából, megjelent a Guardian című lapban

Manapság az utazás másról sem szól, mint a fényképezőgépünk ide-oda utaztatásáról. Valamennyi turista a mindenható lencsének hódol. A csupán ácsorogni és ósdi szemükkel nézelődni kívánó, ódivatú látogatókat félresöprik a fotósok, akik elvárják, hogy semmi se mozduljon, és ne kerüljön a látóterükbe, miközben rituális beállításukat végzik. A fényképezőgép nélkül utazó fura figurák kénytelenek félreállni a tisztességesebb tevékenységet űző társaik útjából, és türelmesen várakozni a sorukra a szertartás végéig, miközben több kirándulóbusznyi turista érkezik és szabadítja a tájra az Egyszemű Istenséget. És miután egész országok népe kénytelen eltűrni, hogy elevenen felfalja, elnyeli és megemészti őket a fekete karikákkal árkolt, üvegesen bámuló szem, megpróbálnak cserébe minél több hasznot húzni a kannibálokból. „Le akar fotóz házam, tevém? Tessék fizet.”

Talán mindez nem is számítana, ha ez az egész felhajtás legalább valami érdemi eredménnyel járna. Ha az állandó fontoskodás és kattintgatás végső soron létrehozna valami újat: új formában örökítené meg a szépséget, vagy új igazságokat tárna fel. De sajnos nem ez a helyzet. A fényképezés nem több mint társadalmilag elfogadott falfirka.

A fényképezőgép segítségével ugyanis mindenhová odabiggyeszthetjük a saját arcképünket azzal az ürüggyel, hogy a Világ Csodáit örökítjük meg. Pedig ezeket már gyönyörűen megörökítették a profik, akiknek az alkotásait bármelyik sarki könyvesboltban vagy újságosbódéban megvásárolhatnánk. De mi haszna lenne hazatérve képeslapokat mutogatni Maris néninek a toszkán tájról, ha egyszer nem vagyunk rajta a felvételen bizonyságul, hogy mi is ott jártunk?

Ki hiszi el, hogy valódi a sziklavonulat, ha nem feszítek a kövek közt? Mivégre van egy műemlék a világon, ha nem azért, hogy a feleségem nekidőlve pózolhasson? Kit érdekel egy templom, ha nem vigyorog mellette az ábrázatom? A fényképezőgépemmel mindezt szépen magamévá teszem, kisajátítom, összezsugorítom, háziasítom, és kivetítem a nappalim fehér falára, hogy a barátaimból és családtagjaimból álló kiválasztott közönség előtt bizonyítsam az egyetlen abszolút lényeges tényt ezekkel a szépségekkel kapcsolatban: jöttem, láttam, lefotóztam őket, tehát léteznek.

Jill Tweedie a Guardian c. lapban közölt „Amateur Photography: the World as it isn't and our Fred” (Amatőr fényképezés: nem ilyen a világ és Fredünk) című cikkéből

Az utazás manapság már csak a fényképezőgép utaztatásának eszköze; az utazóközönség nagyhatalmú ura a fényképezőgép objektívje lett. Az ósdi szemükkel csupán nézelődni kívánó régimódi turistákat félresöprik a fotográfusok, akik szerint a világ legtermészetesebb dolga, hogy minden egyéb mellettük mozdulatlanságba dermedjen, semmiféle mozgás ne zavarja látóterüket az élességbeállítás szent rituáléja közben. A fényképezőgéppel nem rendelkező szegény lelkeknek félre kell állniuk a jobban felszereltek elől; meg kell várniuk, míg a szertartás végetér, az alkalmas időt, mikor a turistabuszok népe végre szabadon hagyja a Kompakt Automata Istenség fennhatósága alatt álló tájat. Látva, hogy felzabálja, benyeli, felszippantja őket az árgus feketegyűrűs szem, sok országnyi népség feji, ahogy tudja a zabálókat. Képet házamról, tevécskémről akarni? Fizetni.

Talán mindez sokadlagos is lenne, ha említésre méltó végtermék születnék. Ha az állandó kattintgatás végül olyasmit eredményezne, ami még azelőtt nem létezett: megörökített szépséget vagy beszédes valóságot. De sajnos nem ez a helyzet. A fényképezőgépezés valójában csak a graffiti általunk elfogadható dobozba zárása.

A fényképező az az eszköz, amellyel a világ csodái megörökítésének fedőneve alatt minden látott dologra saját magunkat bélyegezzük rá, hiába érhetők el azokról minden könyvesboltban és sarki újságárusnál profik által készített képek. De mi haszna van Maud nénikénknek toszkánai tájképeket mutogatni, ha még azt sem tudjuk bizonyítani, hogy ott jártunk, hiszen nem szereplünk a képen?

Egyik sziklavonulat sem igazi valóság nélkülem. Egy emlékmű sem számít, ha nem dől neki a feleségem. Egyik szentély sem érdekes, ha nincs ott mellette a vigyorgó arcom. Fényképezőgépemmel kisajátítom, birtokba veszem, összezsugorítom, megszelídítem és saját nappalim sápadt falára másolom a Szépséget, hogy arról a barátaimból és családtagjaimból álló válogatott kis közönségem számára egyetlen egy létfontosságú tényt bebizonyítsak: ott voltam, láttam, lencsevégre kaptam — tehát egyszóval: létezik.

Forrás: „Amateur Photography: the World as it isn't and our Fred”; szerző: Jill Tweedie (Guardian)

Manapság az utazás csak arról szól, hogyan cipeljük a fényképezőnket egyik helyről a másikra, miközben az utazókat a mindenható lencsék vezérlik. A fényképészek félrelökik azokat a régimódi kirándulókat, akik pusztán meg szeretnének állni, hogy korszerűtlen emberi szemeikkel csodálják meg a látnivalókat, mondván, hogy míg ők a szertartásos fókuszálásaikat végzik, az égvilágon semmi sem mozdulhat körülöttük, és főleg nem haladhat el látómezőjük előtt. A kamera nélkül érkező fura figuráknak félre kell állniuk, hogy megvárják, míg az odaillő elfoglaltságot végzők elvégezik a szertartásiakat, és ki kell várniuk a sorukat, míg teljes autóbusznyi tömegek érkeznek, és szabadjára engedik a környező tájon az automata isteneiket. És teljes országok lakossága látván, hogy a fekete gyűrűs bámuló szemek kannibál módra felfalják és kiürítik őket, megpróbálják a kannibálok szájából kirántani a maradékokat. A házamat vagy a tevémet akarod a képre tenni? Fizess!

Talán fenn sem akadnánk az ilyesmiken, ha valami érdemlegeset alkotnának velük. Ha a folytonos fontoskodással és fényképező csattogtatással a szépséget képbe öntve vagy az igazságot tolmácsolva, a végén olyan valamit hoznának létre, ami eddig még nem létezett. De a kamera nem több mint a tisztelet köntösébe bújtatott grafiti.

A fényképező az az eszköz, aminek a segítségével rápecsételhetjük magunkat mindenre, amit csak látunk, főként a már minden sarki boltban vagy újságárusnál kapható, hivatásos fényképészek által csodálatosan megörökített világcsodákra. De mi értelme van hazatérve a Mari néninek a toszkán tájakról képeslapokat mutogatni, ha mi magunk nem vagyunk rajt a képeslapon, igazolva, hogy ott jártunk?

Egyetlen sziklás vidék sem valódi, ha én nem vagyok rajt. Egyetlen műemlék sem létezik, ha a feleségem nem támaszkodik az oldalának. Egyetlen templom sem érdekes, ha nem látod mellette a vigyorgó képemet. A fényképezőm segít, hogy mindent, ami szép, azt kisajátítsam, birtokoljam, összezsugorítsam, megszelídítsem, és végül a felrakjam a nappalim üres falára, hogy a kisszámú baráti és családi nézőközönségemnek bebizonyítsam az egyetlen lényeges dolgot e szépségekről: én láttam őket, én ott voltam, én fényképeztem le őket, ergo, léteznek.

Részlet Jill Tweedie: „Amatőr fotózás: a Világ másik arca és Fred" című írásából, a Guardian folyóiratban.